Hogyan lehet elejét venni a határokon átnyúló áfacsalásnak?
A becslések szerint körülbelül évi 50 milliárd euró veszteséget okoznak a határokon átnyúló ÁFA-csalások az Európai Unió tagországainak. E szám nagyságának érzékeltetéséhez gondoljunk például arra, hogy az EU 2014 és 2020 között, tehát hat év alatt ennek az összegnek majd’ a felét költi el a nagy transz-európai közlekedési hálózatok fejlesztésére.
A meg nem fizetett adó nagyságára vonatkozó becslés Valdis Dombrovskis sajtótájékoztatóján hangzott el idén februárban. Dombrovskis az Európai Unió alelnöke, a sajtótájékoztatót pedig abból az alkalomból hívták össze, mert a biztosok kollégiuma megvitatta azt a javaslatot, amely – szerintük – lényeges változást hoz majd a hozzáadott érték adó fizetés rendszerében.
Mi az ÁFA? Első lecke
Az a bizonyos hozzáadott érték-adó (angolul value added tax – VAT) az általános forgalmi adó, az ÁFA nemzetközi elnevezése. Általában az angol kifejezéssel hivatkoznak rá, jóllehet az adónem első alkalmazója 1954-ben a francia adóhatóság volt, Maurice Lauré irányítása alatt. Őt tartják a hozzáadott érték adó atyjának, bár az alapgondolat Wilhelm von Siemens német üzletembertől származik, még az I. világháborút követő időszakból.
Olyan adók, amely nem a megszerzett jövedelmet sarcolják, hanem a vásárlással egyidejűleg előírnak kisebb-nagyobb befizetéseket a költségvetés számára, már korábban is léteztek. A VAT-ban rejlő új gondolat az volt, hogy a termék (vagy szolgáltatás) előállításának egyes fázisaiban ne az értékesítés teljes összege legyen az adó alapja, hanem csak az adott fázisban hozzáadott érték. Ez valóban igazságosabbnak tűnik a korábbi megoldásoknál, mivel nem tartalmaz halmozódást, a korábban megfizetett, és a vételárba beépülő forgalmi adó nem válik az újabb adó alapjává. A gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy a termék előállítója a vevőtől a vételárral együtt beszedi a forgalmi adót is, amit aztán köteles a költségvetésbe befizetni. Ezt a befizetési kötelezettséget azonban csökkentheti mindazon forgalmi adóval, amit ő a termék előállításához felhasznált anyagok vásárlása során fizetett meg.
Vegyünk egy példát – az egyszerűség kedvéért 25 százalékos adóval számolva. A cipész egy cipő gyártásához 5 000 forintért vesz bőrt, csirizt, szeget. Ez valójában 4 000 forint vételár és 1 000 forint forgalmi adó kifizetését jelenti. A kész cipőt 7 500 forintért adja tovább a kereskedőnek, amiből 6 000 marad nála, 1500 az áfa, amit neki be kell fizetnie a költségvetésbe. Valójában azonban csak 1 500-1 000=500 forint a tényleges befizetési kötelezettsége, mivel az alapanyagok vásárlásával egyidejűleg megfizetett adót levonhatja. A kereskedő 12 500-ért adja el a cipőt, az ő bevétele valójában 10 000 forint, és 2 500 forint az adó. Neki 2 500-1 500=1 000 forintot kell adóként fizetnie. Látszólag a cipő vásárlója, a „végső fogyasztó” jár a legjobban, mert neki nem kell semmilyen adót fizetnie. Igaz, le sem vonhat semmit. Be kell azonban látnunk, hogy valójában ő fizeti meg ténylegesen a teljes forgalmi adót, hiszen a termelés és értékesítés folyamatában vásárolt alapanyagok és áruk áfá-ját a szereplők visszakérhetik a költségvetéstől, a befizetendő adót meg amúgy is a vevőjükkel fizettetik meg. A végső fogyasztó az egyedüli, aki nem tudja visszakérni a vásárolt termék fogyasztói árába beépített adót, és – mivel nem adja tovább – nem tud beszedni semmilyen adót a nem is létező vevőjétől.
A franciák ötlete a hozzáadott érték adóztatásával gyorsan népszerűvé vált, és széles körben el is terjedt. A fejlett világ országaiban – az Egyesült Államok kivételével – ma már mindenütt alkalmazzák. A Római Szerződéssel 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség (közismertebb nevén Közös Piac, az Európai Unió elődje) sokat tett az elterjedéséért, mert a szabad és torzítatlan piacgazdaság eszméjét jól szolgálta az a forgalmi adó rendszer, amelyben a termék árát csak a tényleges előállítás költsége határozza meg, és nem torzítja el az előállítás különböző fázisaiban beépülő adó.
Csakhogy az országok eltérő adórendszere még mindig problémát jelentett. A vámok megszüntetésével a Közös Piac kifejezetten ösztönözte, hogy a tagállamok között az áruk szabadon mozogjanak. Ám – az előző példát folytatva – az Németországban gyártott cipő a francia piacon a hozzáadott érték adó eltérő mértéke miatt más fogyasztói áron jelent volna meg, mint a helyi ipar terméke. Ha ugyanis az előállítás tiszta (adó mentes) költsége mindkét esetben 100 euró (tudom, akkoriban még nem volt euró, de így egyszerűbb megérteni a példát), de a német forgalmi adó 19, a francia meg 22 százalék, akkor a cipőboltos beszerzési költsége (és egyben a fogyasztói ár számításának alapja) 119, illetve 122 euró lett volna. Ezt – joggal – súlyos piactorzító tényezőnek tekintették. Ezért született meg az a mai napig érvényes szabály az Európai Közösségen belüli, hogy a határokon átlépő termékértékesítés során nem az előállítás, hanem az értékesítés helye szerinti országban kell a forgalmi adót megfizetni. A német cipész tehát, amikor a francia kereskedőnek eladja az árut, a 100 eurónak megfelelő vételár mellé nem számítja fel a Németországban érvényes 19 százaléknyi adót. Ezzel szemben a franciának a külföldi (németországi) vásárlás ténye miatt keletkezik egyszer egy – a helyi adómértékkel számított – befizetési kötelezettsége (esetünkben a 22 százaléknyi ÁFA, vagyis 22 euró). Így a hazai és a külföldi gyártású termék ára megegyezik.
Csakhogy. A német cipésznek ebben az esetben nincs befizetési kötelezettsége a költségvetés felé, hiszen nem is számított fel forgalmi adót a vevőjével szemben. Viszont az előállításhoz felhasznált anyagok, termékek ÁFÁ-ját jogosult továbbra is visszakérni. Míg belföldi értékesítés esetén ez egyszerűen az általa beszedett, és ezáltal befizetendő adó csökkentésével történik, addig külföldi értékesítés esetén ez tiszta és tényleges visszaigényléssel jár.
És hogyan lehet ellopni?
Ez a körülmény alapozza meg azt a mára már 50 milliárd euróssá váló adókikerülést, amelyre a bevezetőben hivatkoztam. A csalásnak van neve is: caroussel fraud-nak, azaz körhinta csalásnak nevezik. A technika röviden annyi, hogy az áru kimegy az országból, ezért az eladó tisztán visszaigénylő pozícióba kerül. A másik országban viszont egy olyan értékesítési láncon megy végig, amelynek egyik (vagy akár több) láncszemében „elmulasztják” befizetni az adót. A végén, a „megspórolt” forgalmi adó miatt olcsóbbá váló termék visszakerül a kiindulási országban egy olyan vevőhöz, aki a folyamat elindítójának fizeti meg a jelentősen csökkent vételárat. A lebukás veszélye viszonylag csekély, mivel a lánc adót nem fizető tagjait olyan társaságok, amelyek épp csak akkor alakultak, és néhány ügylet után el is tűnnek. Mire a helyi adóhatóság egyáltalán észleli, hogy itt valami gond van, már csak egy hajléktalant talál a romos raktárépületbe bejelentett székhelyen. Vagy még azt sem.
Még hazafias tettnek is nevezhetnénk ezt a módszert, hiszen látszólag egy másik ország költségvetését károsítják meg a szereplők – de egyrészt ne legyen illúzióink, a másik ország hasonszőrű „vállalkozói” épp olyan ügyesen dézsmálják a honi költségvetést, másrészt amikor a folyamat elején és végén is hazai szereplő áll, akkor egyértelmű, hogy a mi adónkból csíptek le a csalók.
Az Európai Unió régóta küzd ezzel a problémával. Eddig főleg az információcserével akarták javítani a nemzeti adóhatóságok pozícióját a csalók elleni harcban – nem sok sikerrel. Dombrovskisék most több javaslatot is vizsgálnak, és a hírek szerint az a leginkább esélyes, mely szerint a határon átnyúló értékesítés esetén is ugyanúgy az eladónak kellene megfizetnie a forgalmi adót, mint belföldi értékesítésnél, csak nem a hazai, hanem a vevő ország adómértékének megfelelően. Ez lényegében nem jelente túl nagy terhet a gazdasági szereplőknek, hiszen most is tételes elszámolással tartoznak az Unión belüli értékesítésről. Annyi a változás, hogy ezentúl – ha a javaslatot elfogadják és bevezetik – ki is kell számolni és be is kell vallani fizetendőként a fogadó ország mértéke szerint ÁFÁ-t. Az egyes nemzeti költségvetések meg elszámolnak egymással.
A másik megoldás, amelyet fontolgatnak, a jelenlegi hozzáadott érték adó rendszer lényegi megváltoztatását jelentené. E szerint a termék előállításának folyamatában végig az un. fordított adó rendszerét alkalmaznák. Ez azt jelenti, hogy nem az eladó számítja fel a termék vételára mellé az ÁFÁ-t, hanem a vevő állítja be fizetendőként (és aztán rögtön visszaigénylendőként is) az adóbevallásába. A végső fogyasztó azonban ezt nem tudja megtenni, s így ő fizeti meg ténylegesen az adót. Ennek a rendszernek nagy előnye, hogy a tényleges visszaigénylés megszűnik, és így nem lehet fiktív számlákkal, vagy a körhinta csalással pénzeket kiszedni a költségvetésből.
Dombrovskis szerint az első változatnak van nagyobb támogatottsága. Ez korántsem meglepő, még ha a csalások megakadályozása szempontjából a második változat tűnik is hatékonyabbnak.
A fordított adózás bevezetésével ugyanis a kormányok elesnének két igen jelentős ingyen finanszírozástól. Az egyiket könnyű felismerni: ha fordított adózás van, akkor csak a termék végső értékesítésekor történik áfa fizetés, az előállítás folyamatában nem. Igaz, ez a kiesés csak átmeneti, mert egy idő után (ez legfeljebb egy fél év) már folyamatosan áramlik a bevétel a költségvetésbe a fogyasztási cikkek eladás révén.
A másik, az előzőnél nagyobb de főleg tartósabb veszteség, amelyet az adózók által visszaigényelhető, de átmenetileg különböző jogcímen mégiscsak benntartott ÁFA kiesése jelent. Számos olyan helyzet van ugyanis, amikor a vállalkozó által egy adott időszakban a vételárral együtt kifizetett forgalmi adó magasabb, mint az általa az értékesítés során beszedett. Ilyen például, amikor egy nagy értékű gép vagy berendezés előállítása során jó ideig csak kiadás van, árbevétel viszont csak a végén. Folyamatos visszaigénylő helyzetet teremt az is, ha valaki alacsony adókulcsú terméket állít elő, de az ehhez felhasznált alapanyag ÁFÁ-ja normál (azaz magasabb) kulccsal adózik. Ha a levonható adó nagyobb, mint a befizetendő, a vállalkozónak a többlet visszajár. Ha nincs semmi gond, akkor is eltarthat egy ideig (Magyarországon például az összeg nagyságától függően 30 vagy 45 napig) amíg a kiutalás megtörténik, de olykor már a gyanú is elég, hogy még sokkal hosszabb ideig kelljen várnia az adózónak. (Nálunk ez évtől a kockázatosnak minősített adózónak akkor is 75 napot kell várnia a kiutalásra, ha amúgy minden rendben van.) És akkor még nem is beszéltünk a néha egy évnél is hosszabb vizsgálatról, amely azt hivatott megállapítani, hogy jogos-e az adózó kiutalási kérelme. Amíg ki nem utalja, ingyen használja az adózó pénzét a költségvetés, és mire lejár a 30/45/75/ki-tudja-mennyi nap, és végre megtörténik a kifizetés, már megérkeznek az újabb befizetések, amelyek majd megint csak egy idő után jutnak el a jogosultakhoz. Olyan ez, mint egy kamatmentes hitel, amelyet sosem kell visszafizetni. A fordított ÁFÁ-val ez is megszűnne, nem csak a fiktív, költségvetést károsító visszaigénylések.
Mindenesetre tény, hogy a hozzáadottérték-adó rendszere jelentős reformra szorult. A határokon átívelő, szabad kereskedelem és a nemzeti jellegüket mereven őrző adórendszerek konfliktusa újabb és újabb problémákat vet fel. Amíg ezeket meg nem oldják, addig nekünk, tisztességes adófizetőknek kell finanszíroznunk a kieső milliárdokat.
Megjelent a 
2016. március 31.-i számában
0 hozzászólás